Sokáig gondolkodtam, hogy
leírjam-e ezt a megtapasztalást. Azt hiszem, már említettem
magamról, hogy elég spirituális beállítottságú vagyok. Ez nem csak egy divat,
vagy kíváncsiság, ezt bizonyos élmények, személyes tapasztalatok alakították ki
nálam.
Volt idő, amikor bátran és nyíltan
kérdezősködtem, remélve, hogy válaszokat kapok a kérdéseimre, de mivel sokszor olyan
reakciókba ütköztem, amik kialakítottak nálam egyfajta óvatosságot. Már nem
beszélek bárkivel ezekről. Ez azt jelenti, hogy nemcsak nem kezdeményezek ilyen
beszélgetést, de véleményt sem szívesen mondok már. Ezért is hezitáltam, hogy
ezt a megtapasztalásomat megosszam-e vagy sem.
Nem is tudom, hol kezdjem...
Az egész történet alapja az, hogy jó ideje már olyan érzésbe ragadtam, ami már-már a depresszióhoz volt hasonló. Nem ismertem magamra, nem igazán voltam önmagam. Azt hittem ez csupán a korral járó hangulat, lelki változások. Olyan érzés volt, mintha valaki minduntalan visszalökött volna egy gödörbe, ahogy végre sikerült abból kimásznom. De legbelül valami lázadt bennem, hogy szeretném visszakapni azt a valakit, aki voltam, amikor kirobbanóan éreztem magam, energikusnak és boldognak. Viszont azt tapasztaltam, hogy az akaratom és a kitartásom mélyzuhanásba kezdett, ami már fizikai korlátokban is megmutatkozott. Visszatérően fájt a térdem, ami egyre jobban elhatalmasodott, és folyamatossá vált. Már a járás is nehézséget okozott, de még a puszta létezése is a lábamnak, ha éppen csak pihentettem. Testileg és lelkileg hanyatlásnak indultam. Borzasztó érzés volt, kétségbeejtő. Belülről a régi énemért kiáltottam és tíz körömmel próbáltam visszakapaszkodni, de úgy éreztem láthatatlan falakba ütközöm, olyan volt, mint akit láthatatlan kezek lefognának, korlátoznának. Mintha kétségbeesetten futottam volna ki egy sötét alagútból, aminek ugyan láttam nagyon messze a végét, a kijáratát, de soha nem értem el.
Ilyen napokat éltem, teltek a
hetek a hónapok. Elszörnyülködtem, mikor egyszer azt számolgattam, hogy mióta
is tart, mélyül ez az állapot, és már éveket számoltam.
Én, aki egy életvidám és beszédes
közvetlen ember voltam, lassan falat építettem magam köré, hallgataggá váltam,
befelé fordultam.
Az első apró változást egy új
kolléganő hozta. Úgy alakult, hogy váltottunk pár szót. Vagyis inkább ő beszélt
és kiderült, hogy ő is elég spirituális beállítottságú. Eleinte csak én
hallgattam őt. Aztán én is megosztottam vele egy-két nem mindennapi átélt
történetet.
Mindig egy személyről mesélt, aki
neki sokat segített, és akivel folyamatosan tartja a kapcsolatot. Egyre többet
beszélgettünk, s óvatosan, említettem neki a vívódásaimat. Ő adott nekem egy
névjegykártyát és biztatott, hogy beszéljek ezzel az emberrel.
Sokáig csak őrizgettem a
névjegykártyát, mert már nem igazán volt bizodalmam senkihez. A kolléganő pedig
mindig kérdezte, hogy „Írtál már Dávidnak?”közben biztatott, hogy ennek az
embernek bármit leírhatok, elmondhatok, mert ő sokat tapasztalt már, megértő, nem
fog kinevetni semmiért.
Aztán hosszas tépelődés után, úgy
döntöttem, egy próbát megér.
Megírtam a mailt... ami után
megtörtént az első találkozás...
Több mint hitelesnek éreztem.
Nagyon más volt, mint az eddigi spirituális emberek, akikkel beszéltem, akiktől
érdeklődtem, és válaszokat reméltem.
Nem csak ledöbbentett, hanem el is
gondolkodtatott, amiket mondott nekem. Ugyanis egy csomó kérdésemre választ
kaptam. Események, történések, amikre magyarázatot kerestem, értelmet kaptak.
Az egyik ledöbbentő dolog az volt
a számomra, amikor Dávid azt mondta öt identitás van rajtam.
Sokat gondolkodtam, hogy mióta
lehetnek ezek rajtam? Talán ennek tudható be az érzelmi és fizikai hanyatlásom?
Aztán volt egy nagyon valósághű
„álmom” amit azonnal le is írtam Dávidnak, mire ő azt válaszolta, hogy ez azt
jelenti, hogy megátkoztak, fekete mágiáznak rajtam.
Mivel a kolléganőm elmesélte, hogy
róla is levett már idegen identitásokat Dávid, őt kérdeztem, hogy az milyen?
Mit érzett utána?
Eljött a nap, amikor elmentem
hozzá, hogy engem is megszabadítson a rám akaszkodott identitásoktól és az
átoktól. Nem Dávidot akartam próbára tenni, hanem arra voltam kíváncsi, hogy a
térdproblémámnak mennyiben van köze ezekhez. Így már este sem kentem be a
fájdalomcsillapító kenőccsel a térdem. Kíváncsi voltam, mi fog változni?
Teljesen részletesen hosszú lenne
leírni és pontosan ugyanúgy nem is tudnám már, de voltak érzések, amik
megmaradtak bennem.
A forró fuvallat, amit éreztem...
a húzó érzést, mintha valamit leszaggattak volna az izmaimról... a fények,
amiket csukott szemmel is érzékeltem...
Hazafelé tartva pedig folyamatosan
figyeltem magam.
Az első, amit azonnal
megtapasztaltam, hogy nem fájt a térdem! Még óvatosan léptem - már megszokásból
-, de egyáltalán nem fájt. Az állomásról hazafelé gyalogolva - ami jó félóra
volt odafelé – már egészen könnyedén szedtem a lábam, és az utat fele annyi idő
alatt tudtam megtenni. Estére teljesen tünetmentes volt a térdem. Már az volt
fura, hogy fájdalom és kötöttség nélkül léptem, ültem le és álltam fel.
Az elkövetkező napokban pedig
lelkiekben is éreztem, hogy napról napra felszabadultabb lettem. Újra éreztem
magamban azt az erőt és lendületet, ami eltűnt belőlem és amit vissza akartam
kapni.
Aztán olyan fizikai tüneteim is elmúltak, amiket eszembe nem jutott ennek tulajdonítani. Pl. a sűrűn rámtörő migrén, ami szinte elviselhetetlenül györtört és ha elért, akkor három napig tartott folyamatosan. Ennek is vége lett!
Még nem vagyok teljesen a régi
önmagam, de a lehúzó, „gödörben vagyok” érzés megszünt. Már nem nyom le, nem
uralkodik el rajtam. A kérdéseimre a válaszok kusza puzzle darabkái lassan, de
folyamatosan a helyükre ugranak.
A külvilág felé továbbra is
óvatos, de magamban már biztos vagyok.
Eddig ugyanis féltem magamtól, nem
értettem azokat a dolgokat, amik történtek velem, körülöttem. Most már értem!
És ha mégis lenne, amit nem, már van, akiben megbízhatok és akivel ezeket a
dolgokat megbeszélhetem.