ANYÁK NAPJA... NŐNAP... GYEREKNAP... VALENTIN NAP... STB.

Mikor eljönnek ezek a napok, amikor valakiknek vagy valaminek a napja van, mindig eszembe jutnak középiskolai testnevelés tanárom szavai.

Órán, amikor szusszantunk egyet, szóbajött a Nőnap, mert pont az nap volt. A tanárunk pedig azt mondta, hogy ő egy értelmetlen dolognak tartja. És milyen igaza volt! Első hallásra talán felháborodik az ember a szavain, de amikor elmondta, hogy miért is... teljesen igazat adtam neki! Csak kikerekedett a szemünk, amikor még azt is hozzátette, hogy ő megfordítaná. Ezen az egy napon mondják el mindennek a nőket stb. aztán a többi napon meg becsüljék meg őket. Szóval ne csak azon az egy napon kapjon észbe az ember.

És ez szerintem rávetíthető minden ilyen napra. 

Anyák napja... nőnap... gyereknap... valentin nap... és a többi ilyen.

Nőnap... azon az egy napon az emberek 80% rohan virágot venni, eszébe jut, hogy a mellette élő nőnek mennyit köszönhetett az élete során...

Anyák napja... azon az egy napon szintén rohannak virág+bonbon combóért, hosszú idő után végre újra kap ölelést az anyuka, akit lehet addig fel sem hívtak a gyerekei, még annyira sem: "Hogy vagy? Mi újság van veled?"

Gyereknap... sok szülő azon az egy napon próbálja bepótolni azt a figyelmet, amit eddig meg kellett volna adnia. Jön az ajándék, vagy pénz... jobb esetben egy közös kirándulás, program...

Valentin nap... szintén egy kinevezett napnak kell emlékeztetnie az embert, hogy van valaki akit szeret? Akár barát, akár párkapcsolat...

Szóval, hogy van édesanyánk, édesapánk (szüleink), akiknek sokat köszönhetünk (vannak csúnya fájó kivételek, de most nem ezekről van szó) és sokszor észre sem vesszük. Az, hogy ott vannak a gyerekeink akik igenis megérdemlik és szomjazzák a figyelmünket, szeretetünket (pláne mikor még kicsik!) hogy ne a telefont nyomjuk a kezükbe, hanem labdázzunk és rajzoljunk velük... Aztán ott van mindenkinek a párja. Annak meg szintén természetesnek kéne lenni, hogy napi szinten figyeljünk oda egymásra. Apró ajándék... egy kis csoki... egyetlen szál virág... pici figyelmesség...

Azért elgondolkodik az ember azon, hogy ilyen ünnepekkor valódi érzelemből jön-e az a köszöntés, amikor az év többi napján teljesen mást kap, mást tapasztal...

No és ilyenkor szokott az jönni, amikor sokan azzal dobállóznak: "Mindenki azt kapja, amit megérdemel!" no meg "Ahogy nevelve lett a gyerek!"

Ezzel meg azért lehet vitatkozni, mert ennek nagyon sok árnyalata van!

Ezt a témát tovább boncolgatni, igen éles vitákat eredményezne.

Mert az igazságnak több oldala van, és nem is minden fekete meg fehér...

Szóval nekem ilyen xy-napokon ilyen gondolatok jutnak eszembe. És ezt nem azért írtam le, hogy bárki egymásnak essen véleménykülönbség miatt... 

Ezek csak az én kósza gondolataim...

Én viszont ezt küldöm tiszta szívvel édesanyámnak, és nem csupán ezen az egy napon szoktam meghallgatni és megkönnyezni, mindazok ellenére, hogy azért sokszor voltak vitáink, és nézeteltéréseink. 💕

 

Mindenkinek további szép napot!

KIHALÓBAN A MEGÉRTÉS

El akartam engedni ezeket a gondolatokat. Aztán a neten még mindig a Szilveszteri petárdás és tűzijátékok négylábú áldozatain csámcsogó és vitázó posztolások miatt úgy döntöttem mégiscsak leírom. Sokat töprengtem azon is milyen címet adjak az neki. Mert tévedés ne essék, ezek a gondolatok nem a kutyatartók kontra tűzijátékozók igazát kívánja taglalni. NEM! A szilveszteri szokásos vita csupán ismételten rámutatott, hogy a tolerancia, az értelem, a higgadt megbeszélés, vélemény és érdekegyeztetés kihalóban!

Úgy kezdődött, hogy Szilveszteri készülődésem közepette született a gondolat, hogy én is megosztom a véleményemet a neten. Délután 17 órától ment a durrogtatás, kb. 15 perces szünetekkel, miközben a világhálón már lassan mást sem lehetett olvasni napok óta csak a szitkok dobálását pro-kontra a kutyatartók és a tűzijátékozók között.

Nekem is vannak állataim, és szerencsére annyira - mint ahogy sok helyen olvasom -, nem viseli meg őket a tűzijáték hangja.

Szóval szembesülve a sok-sok ellenségeskedéssel, gondoltam leírom csupán a véleményemet. Egy vélemény, semmi több!

Idézem:

Röviden jellemezve:

Nincs benne melegebb égtájra küldés… felmenő rokonok emlegetése… a legcsúnyább kifejezés a „kib…ott”, és az sem más személyre van jelzőként illesztve…

A poszt csupán egy követhető alternatívát dob fel, ami közelíthetné a felek érdekeit!

Nem a tűzijáték és a szilveszteri hangulat ellen van, meg annak teljeskörű betiltása, csak megemlíti, hogy talán mindenki jól járna, ha nem non-stop menne a durrogtatás 7-9 órán keresztül.

Erre kesztyűt húz mindkét fél és egymásnak esik!

Igazából ettől szorult el a torkom, és döbbentett le.

Értették egyáltalán a szöveg mondanivalóját???

Nem hiszem!

Idézek pár hozzászólást:

„Én sem értem, de ez a nap erről szól! Tolerancia? Ki lehet bírni”

Kissé lesokkolt a vélemény.

1 – Ez a nap nem erről szól! Nem, ez a nap, nem a tűzijáték világnapja!

2- „Tolerancia?” Na ezt nem is értem!!! Ez most azt jelentené, hogy megkérdőjelezi, hogy minek?

Nyilván, mert azt írja: „Ki lehet bírni”

Más:

„De nem unjátok még ezt a hisztit? Évente egyszer nem lehet kibírni?”

Volt aki azért írt oda, mert elmondta, hogy a kisgyerek alszik éjfélkor, ők így 21-kor tűzijátékoztak… Volt aki bizonygatta be sem hallani a lakásba és az ő gyereke is tud tőle aludni… Volt aki nem értette, hogy nem lehet vigyázni a kutyákra, és azt taglalta, hogy ő bizony beengedte a kutyáit, ő vigyáz rájuk mert nem megy sehová… stb….

Összefoglalva:

Itt nem csupán a kutyákról van szó!!!!!!!

Nem is a tűzijáték betiltásáról!

(Ahol ezt mindenképpen szükségesnek tartják természetvédelmi okokból, mint pl. Tatán, ott úgyis megteszik.)

Amitől besokalltam, az a sok rosszindulatú „köpködés” és nem is ismerve a másikat, annak szidása és kioktatása. Megdöbbentő!!!!!!!

Hiszen mindenkinek van egy miértje!

Pl. Ott vannak Ők, akiknek akkor már alszik a kisgyerek, de szeretnék, ha együtt néznék meg a tűzijátékot…

Őket is ki lehetne oktatni, hogy más gyerek ilyenkor fel van éjfélig stb….  de mire jó az ilyen hozzáállás??? NEM! Őket is meg lehet érteni! Őket is, és azokat is, akik olyan betegségben szenvednek, akiknek egy 7-8 órás „ünneplés” nem szórakozás, hanem kín!

Nem csak kutyák vannak!!! Vannak cicák is, és ők sem tolerálnak bizonyos frekvenciákat. Évekkel ezelőtt egy macskánk elpusztult szilveszterkor. Az idén beengedtük, és remegett az asztal alatt. S bármennyire is figyeltünk rá, a lányom folyton ölbe vette, simogatta, nyugtatta, egy óvatlan pillanatban rémülten menekült ki ahogy kinyílt az ajtó és elrohant. Itt jegyzem meg: szóval így szöknek meg a rémült állatok, akik igenis hallják a lakásban is ezeket a frekvenciákat. Mi lehet hogy nem, de ők sokkal érzékenyebbek rá!

Nem mindenkinek van rá anyagi kerete, hogy kennelt csináljon a kutyájának és mindenki maga tudja, hogy módjában áll-e befogadni arra a pár órára a kutyáját, vagy nem. Senki nem tudhatja a másik helyzetét, hogy ha nem akkor miért nem…

Szóval mindenkit meg lehet érteni, és mindenkinek meg van a maga igaza!

De ilyet mondani, hogy: Ki lehet bírni!

Én hallottam hogyan ordít egy ilyenre érzékeny lány!

Sőt! Lakott a közelben egy néni, aki megélte a háborút gyerekként! Egyszer elmondta milyen rosszul van a tűzijátéktól, mert teljesen olyan a hangja, amikor lőttek és bombáztak. És ezek a nénik soha nem is fogják elmondani mit éreznek egy-egy tűzijáték alkalmával. Csak szép csendben bevonulnak a szobába (ahol igenis hallani!!!) és minden ilyen alkalommal megküzdenek a szörnyű emlékeikkel. Agusztus 20… vagy falunapok… az csak 15-20 perc. No de December 31.-én ezek már nem percek, hanem órák! Órák, akár egy bombázás!

Aki azt mondja: Jah, az én gyerekem simán tud  aludni tőle…

Az adjon hálát az Istennek - vagy annak akinek csak akar -, hogy nem kell olyat végig szenvednie mint pl. egy autista gyermeknek és a szüleinek.

Abba mondjuk belegondolt bárki is, hogy vannak olyan munkakörök ahol nincs ünnep! Nincs leállás… és mondjuk pont éjszakára menne dolgozni valaki és ugye aludnia kéne előtte…

Megkérdezte valaki a mentősöket és tűzoltókat??? Milyen gondolatokkal megy ilyenkor szolgálatba, akinek ekkorra esik a beosztása? Ilyenkor mennyivel több a baleset és a tűz?! Milyen esetekhez hívják őket?! „Ez a nap erről szól!” ??? Annak, aki ilyet mond, dolgoznia kéne ezen a napon egy ilyen munkakörben! Vajon, akkor is ezt mondaná???

Tényleg így kell lennie???

Szerintem lehetne másképp… csak egy kis odafigyelés…

Nem bántott meg senki semmilyen hozzászólásával. Attól még fáj a lelkem kicsit. Azért, mert sajnos erre tart a világ…

Totális önzés, közöny, érdektelenség, a másikra való mutogatás és ismeretlenül vádaskodni. Mert valahol bizony még olyan hozzászólást is olvastam, hogy: Nem létezik, hogy ennyi kutya elszökjön otthonról! Biztos sokan ilyenkor szabadulnak meg a fölöslegessé vált ebtől!

Szóval nem a szilveszteri Tűzijátékról és a kutyatartók harcáról szól ez az írás, hanem, hogy szörnyű belegondolni hová tart ilyen felfogással az ember?!

Mert ezek sajnos más bejegyzések hozzászólásaiban is megfigyelhetőek!

Ez a poszt csupán egy példa!

Bizonyára igaza van annak is aki azt fogja mondani: Teljesen fölösleges bármi, úgyis mindenki azt csinál amit akar.

Igaz.

Mindenki azt csinál amit akar.

De belegondolt valaki is abba, mi történik, ha mindenki úgy csinálja azt amit akar, hogy egy kicsit sem figyel a másikra? Szerintem nagyon kevesen.

Más akkor sem tér észhez, ha már a saját bőrén tapasztalja azt a hozzáállást, amit ő tanúsít mások iránt.

„Úgy bánj másokkal, ahogy szeretnéd, hogy veled bánjanak!”

Amit elvársz másoktól, azt tedd meg te is! Elvárod, hogy megértse a te álláspontodat? Akkor te is értsd meg az övét!

Nem tudom hányan fogják olvasni ezt a Blog-bejegyzésemet… Csupán annyit szeretnék, ha nem pattanna ki a félreértelmezéséből egymásra mutogató, köpködő komment-csata.

Azt javaslom: Csak szépen gondolkozzon el magában rajta mindenki.

Sétálva mobilozók...

Fejlődünk a korral. Amikor én gyerek voltam még csak a postán lehetett telefonálni. Aztán megjelent az otthonokban és végül már az emberek 99% mobillal a kezében szaladgál.

Örülni kéne a technika fejlődésének, de azért nekem vegyül bele harag és felháborodás. Úgy fogalmaznám meg a térhódítását, hogy: "Kis mértékben gyógyszer, nagymértékben méreg.”

Hasznos, és áldás bizonyos esetekben. Pl. Mikor mi kamaszok voltunk a szüleink semmit nem tudtak rólunk mindaddig, míg a megbeszélt időre haza nem értünk szombatonként. Nekünk, most tiszta áldás ebben a szituációban a mobil, mert ha aggódunk, azonnal elérhetjük gyermekeinket.

DE!

Felháborodok, amikor azt látom, hogy kisgyermekével sétáló fiatal anyuka a telefonját nyomkodja, miközben a kis 2-3 éves csemete random módon hol előtte, de legtöbbször utána szedi apró lábait! Elborzadok a látványon, hogy egy ilyen szituációban mi mindennek van kitéve az a gyerek, és tuti, hogy odafentről nagyon vigyázhatnak rá az anyja helyett! Pl. bármikor leléphetne a kicsi a járdáról egy autó elé, és a telefont nyomkodó anyja nem hogy megakadályozni nem tudná, max arra kapná fel a fejét, hogy a kicsit elütötték… Szörnyen hangzik?! Sajnos ilyen életveszélyes sétát, már nem egyszer a saját szememmel láttam!!!!

Felháborítanak a kamaszok, fiatalok, emberek akik fülhallgatóval a fejükön chatelnek!!!! Nem lát, nem hall, nem is érzékel sok mindent a környezetéből! Ezzel kapcsolatban is több tapasztalatom volt már. A fiatal nyomkodja a telefont, fel sem néz… s az oszlop előtt az utolsó pillanatban toppant meg! Vagy ugyanígy előttem! Simán nekem jött volna miközben a telefon nyomkodásába mélyedve közlekedett! Zombi módjára felszáll a rossz buszra, holott már többen szólunk az illetőnek: „Ez vállalati busz, nem helyközi járat!” De nem hallja a zenétől!!!!

Minap pont így halt meg egy kamasz! Fülén a fülhallgató, nyomkodva a telefont, észre sem veszi az átjáró piros jelzését, s mivel a fülhallgatóval is elzárta magát a külvilágtól, a figyelmeztetéseket sem hallotta. Szomorú eset! Tragikus! Több szemszögből is! Egy dolgozó emberből vétlen gyilkos csinált.

Ki a hibás?

A kamasz? A szülő? Ilyenkor szokott megkezdődni a mutogatás… a hibás keresése, felelősöké…

Összetett!

Én pl. nem csak a járművet vezetőknél tiltanám meg a mobil – hangsúlyozom: ilyen módú! – használatát. Vagyis chat és a fülhallgatón keresztüli zenehallgatást! A chatnek és a zenehallgatásnak is meg van az ideje és a helye. Nem az utca – főleg, amikor közlekedik! – és olyan módon, hogy kizárja, letompítja a környezete ingereit.

A szülő hiába kántálja kamasz gyerekének, ha már csak azért sem akarja meghallgatni… sőt! A felnőttektől is ezt látja!

Komolyan kéne venni a technika eme fejlődésének veszélyeit is, rossz hatásait. Úgy gondolom, talán nem mindenki érett még meg a mobil használatára. Csak reménykedem, hogy nem kell több áldozatnak lennie a tanúság oltárán, hogy a fiatalok rádöbbenjenek, hogy nem a szülők piszkálása, ha figyelmeztetik őket valamiért. Ha pedig egy ismeretlen felnőtt szólna rá az utcán – szomorú! –, de durván vágnak vissza: „Ne szóljon bele! Semmi köze hozzá!”

Sajnos nem ő volt az egyetlen kamasz, akiről tudok, hogy így vesztette el az életét!!! És ez csak az én környezetem! Egy fiatal a vonatot várta így… behajolt a peronról, hogy megnézze jön-e már a vonat. Jött! Csak a fülén dübörgő zenétől nem hallotta, és ahogy behajolt, el is sodorta! A járdáról ugyanígy lépett le egy kamasz, egy figyelmeztető jelzést használó mentőautó elé…

Ezek azért elgondolkodtató tények!

Nem a mobiltelefont kell elégetni boszorkányüldözéssel a máglyán. Nem tehet róla, hogy sokan átesnek vele kapcsolatban a ló másik oldalára.

A figyelmeztetés csak azoknál használ, akik komolyan veszik, és hallgatnak is rá.

Én mondjuk rendszeresen meg szoktam osztani a közösségi oldalon azokat a kis filmeket, amik ilyen veszélyekre figyelmeztetnek. Tudom, hogy ez nem sok… Viszont annyi reklám van a TV-ben! Én simán benyomnák ilyen kisfilmeket is közéjük!

100%-os megoldás úgysincs… okoskodni sem akarok… ez is csak egy „hangos” elmélkedés volt.

Mihez kell nagyobb lelkierő?

A minap láttam ezt a kérdést a neten.

Kitartás vagy lemondás?

Szerintem ez sokféleképpen értelmezhető, és szituációtól függ. Van, aki azt mondja:

„dönthetek úgy, hogy lemondok a saját boldogságomról, mert gyáva, vagy gyenge vagyok kitartani”

Ez a vélemény kissé felháborított, megmondom őszintén, mert véleményem szerint, ha valaki a saját boldogságáról lemond, az semmi esetre sem gyáva pláne nem gyenge! Inkább önfeláldozó. Gondolok itt olyanra, ha ezt valaki másért teszi meg. De álmokról is le lehet mondani szeretteinkért.

Példának okáért, itt egy saját élethelyzet:

Nekem kamaszkorom óta álmom volt, hogy rajzfilm stúdióba dolgozhassam. Két kicsi gyermekem volt már és vidéken laktunk, amikor ez a lehetőség megadatott, viszont ez robbantotta volna a családot. Hajnalban kellett volna mennem, és késő este érkeztem volna haza, a gyerekeimet gyakorlatilag alig láttam volna. Igen, gondoltam arra is, hogy mi lenne, ha költöznénk? Ez viszont a házasságom végét jelentette volna. Lemondtam az álmomról, pedig kéznyújtásnyira volt.

Azt hiszem ilyen helyzetben a lemondás egyáltalán nem gyáva dolog és nem gyengeség!

A lemondásnak több motivációja van és ezzel már szerte is ágazhat az értelme.

A kitartás mindig valamilyen cél eléréshez kell, egy nehéz helyzet átvészeléséhez. A motiváció a boldogságérzet és a sikerélmény, vagy vannak esetek amikor a túlélés.

A lemondást viszont csupa lelki fájdalom kísér, amit feldolgozni, tudni kezelni hosszú folyamat! A végén üresség marad, keserű fájdalom, szomorúság. Bááááár…. van a lemondásnak egy szituációja… az, amikor valaki másért mondok le valamiért (aki nekem fontos, akit szeretek) és az, hogy érte ezt megtettem, boldoggá tesz. Mert ilyen is van!!!

Szerintem ez a két dolog nagyon helyzet és motivációfüggő.

Van, amikor a két fogalom egy lapon említhető.

Amikor az a kérdés:

Kitartok valaki mellett, vagy lemondok róla?

Kitartóan küzdök érte – bár lehet semmi értelme és a győzelem hosszan tartó szenvedéssel fog járni – vagy, lemondok róla, és pont ezzel szabadítom fel a lelkem a sanyargatások és bizonytalanság érzésének súlya alól.

Annyi élethelyzet van, amiben mindkettő szerepel és millióféle képen, hogy bármeddig is el lehetne róla filozofálni.

És az a kérdés jó példája is annak, hogy az igazságnak rengeteg oldala van!

MACI-mizéria margójára...

Nem is tudom, hol kezdjem?! Talán a legelején, ami tulajdonképpen úgy két évre nyúlik vissza!

Tél volt, és tornaóra keretén belül a gyerekeket a tanár elvitte szánkózni a Magtisztító melletti erdős, dombos részre. A lányom úgy jött haza, hogy ő bizony milyen nyomot látott! Nagy lelkesen le is rajzolta! Első körben a gyermeki fantáziájának tudtam be, mert bevallom egyáltalán nem volt számomra ismerős a nyom. Tudtam milyen a kutya nyoma, a farkasé, a patásoké és itt a felismerési tudományom be is határolódott. Ez a nyom nekem túl nagy volt, és zavart, hogy öt ujjat rajzolt hozzá. Mivel erősködött, hogy formára és méretre is olyan volt, így lefényképeztem, és a google képkeresőbe feltöltve utána néztem. Eredményként kidobott nekem ilyen-olyan macik lábnyomait! Mondanom sem kell, hogy ledöbbentem. Még mindig hihetetlennek tartottam, de már nem hagyott nyugodni. Megmutattam egy vadász ismerősömnek a nyomot, mire ő azonnal rávágta: medve.

Még mindig szkeptikus voltam! Kálban? Medve? Aztán ő elmagyarázta, hogy nagyon is lehetséges, hiszen a maci elég nagy területet jár be, a szomszédos megyében már tartanak nyilván – nem áttévedő egyedeket, hanem ott élőket! –, így onnan, simán átruccanhatnak.

Na, én azonnal osztottam a tudomásomra jutott infót, és akivel csak beszéltem (szülők, ismerősök) elmondtam mit látott a lányom és mire jutottam nyomozásom során. Mondtam, hogy véleményem szerint ne igazán menjenek oda szánkózni, és szerintem a gyerekeket se engedjék. Az arcokon inkább azt láttam: túl nagy a fantáziám…

Aztán a minap, ahogy edzésre ballagtunk a lányommal, hallottuk az autóból kiabált figyelmeztetést. Egymásra néztünk, nem igazán lepődtünk meg. Más érzés volt! Rögtön az robbant bennem: Na ugye, hogy nekünk volt igazunk!

Két éve láttam az arcokon a hitetlenséget… most ugyanazok arcán a döbbenetet. Volt, aki még emlékezett is a szavaimra, s amikor találkoztunk így szólt: „Tényleg! Te mondtad is! Emlékszem!”

Olvasom itt-ott, hallgatom a híreket, szakértők és civilek nyilatkozatait. Összepakolgatom a gondolataim meg az információk puzzle-darabkáit, és felmerülnek bennem a kérdések!

Elég fejlett technikával és eszközökkel rendelkező világban élünk! Nem értem miért nem lehetett már a macira rakni egy jeladós nyakörvet?! Simán lehetne vele követni merre jár és kell-e terelgetni valamerre, mert éppen lakott terület közelében bóklászik…

Érthető az emberek riadalma, akik nincsenek hozzászokva az ilyen „szomszédhoz”. Nem is lehet hibáztatni senkit, hogy ijedtében esetleg nem helyesen reagál le egy medvével való találkozást. Tegye a szívére a kezét mindenki! Mert tuti senki nem tudja előre, hogy mit tenne egy ilyen szituációban!

Olvasom néhol, hogy azt javasolják: „Le kell feküdni és nyakra tenni a kezet”

A medve mindenevő, dögevő is. Minek nézünk ki hason fekve mozdulatlanul? És lám! Egy szakértő, aki napi szinten foglalkozik többek között medvékkel is, pont erre figyelmeztet egy riportban!

Hát akkor hogyan is várható el egy olyan laikustól helyes viselkedés, aki sem az iskolapadban nem tanult ilyenről, sem tapasztalata sincs, s olyan tanácsokat hall, olvas, amik ütik egymást.

Szóval felmerül bennem:

Hazai állatkertekben is végeznek műtétet nagyobb ragadozókon, és altató lövedékkel kábítják el őket! Tehát van erre szakember! Tudom, hogy veszélyes az állatra (gyakran nézem a NatGeo-t) de az is veszélyes, hogy gyakorlatilag ember és maci rémüldöznek egymástól és mindkét fél reakciója kiszámíthatatlan ilyen esetben!

Azt is olvastam, hogy nagyon rövid időn belül kiérkeznek a szakemberek, ha hívják a 112-őt. Ha így van, akkor mégis miért nem találják? Hogyan csúszik ki a kezük közül minduntalan? Mert ezt is olvastam már.

Tényleg nem tudnak semmi konkrét intézkedést felmutatni azok, akiknek ez a hatáskörük lenne. Gipszminta a lábnyomáról, DNS vétel a bundájából…  nem kérdőjelezem meg ezek hasznosságát, de ezekkel nem védik meg se a macit, se a rémült lakosságot egymástól.

Nem lehet ilyenkor összefogni? Rendelkezésre bocsátani egy mezőgazdasági helikoptert, egy olyan teamet, akik már végeztek ilyen altatást, elkábítást… nincs sehol egy jeladós nyakörv?

Hiszen itt nem 500 medvéről van szó… hanem egyről. Vagyis 5-6, mivel egy riportban az is elhangzott, hogy kb. ennyi van itt kis hazánkban. Nem lehetne mindet ellátni ilyennel? Tudnák is pontosan hányan vannak, és éppen merre járnak!

Lehet, nem használok megfelelő szakszavakat, és inkább a laikusok táborához tarozom, mert nekem nincs a medvével kapcsolatban semmi személyes tapasztalatom sem. Csupán leírtam a gondolataimat, a véleményemet a tudomásomra jutott információk alapján.

Több mint valószínű, hogy most sem fog rá figyelni senki és nem is fog számítani sem, ugyanúgy, mint 2 évvel ezelőtt…

Azért remélem, hogy fognak valami érdembeli intézkedést is tenni azok, akiknek ez módjában áll, mielőtt tragédia nem történik.