AMIKOR A 2% JÖN BE...

Akiknek ismerős ez a történet, az nem véletlen. Ugyanis ezt az életeseményemet részben felhasználtam a MÁSIK ÉLET című könyvemhez. Tulajdonképpen ez adta az alapötletet. Mi lett volna, ha nem a 2% jön be? Vagy nem úgy, ahogy az történt? A könyvben lévő élethelyzet, a körítés és a szereplők, azok viszont már igencsak keverednek a képzelettel.

Életem egy meghatározó eseménye volt a balesetem, amihez egyszerre több megmagyarázhatatlan történés párosult. Némelyiken csak utóbb gondolkodtam el, mert jóval később jött velem szembe egy-egy puzzle darabka.

A legelső például maga a baleset és az autó volt.

Éppen indultam haza a barátomtól, elköszöntünk egymástól a kapuban, amikor az úton elment egy fehér kombi autó. A márkáját már nem tudom. Elsuhant és én megmagyarázhatatlan okból követtem a tekintetemmel és az futott át az agyamon: „Na, ilyennek a tetején fogok én kikötni”

Aztán, mint aki pillanatnyi elmerengésből ébredt, korholtam is magam eme gondolatom miatt.

Elindultam haza és megmagyarázhatatlan fura eufórikus érzés volt rajtam. Rég éreztem már ilyen nyugodtnak magam és élveztem a biciklizést. Olyannyira, hogy nem is siettem, ráérősen tekertem. A utcánkba érve elgondolkodtam, hogy az orvosi rendelő előtti parkolón átvágva bekanyarodjak-e a járdásra. Láttam, hogy még nagyon messze jön egy autó és nem igazán szerettem, ha sötétben elvakított egy autó lámpája. Aztán mégis úgy döntöttem, semmi gond, majd az út szélét figyelem, ahogy azt tanácsolták nekünk, amikor vezetni jártam. Így is tettem.

Aztán se kép, se hang, többre nem is emlékeztem.

A következő emlékfoszlányomat akkor álomnak hittem. Arra ébredtem, hogy egy fehér kombi tetején állok a biciklimmel és jobbra-balra tekingetve az járt a fejembe: „Na szép! Most hogy fogok én innen lekerülni?”

Úgy jutott ez az eszembe, mintha olyan természetes lenne egy autó tetején kerékpározni.

Aztán felébredtem, az ágyból pont kiláttam az ablakon, sötét volt. Valamiért nem tünt fel, hogy nem is otthon vagyok, csupán megállapítottam magamban: „Még este van, alhatok tovább”

Aztán mikor újra felkeltem, már megdöbbentem, hogy felettem egy élesen világító kocka alakú neonlámpa volt.

Hoppá! Otthon ilyen nincs! Hol vagyok? – gondoltam és egyből felébredtem. Oldalra fordítottam a fejem és megpillantottam a szoba félig nyitott ajtaját. Tudatosult bennem, hogy kórházban vagyok.

Ez után újabb fura dolog jutott az eszembe.

Ja! Kórházban vagyok, mert most műtöttek vakbélre – konstatáltam, de aztán azonnal jött a helyreigazító gondolat. Pár másodperc alatt helyrekerült a fejemben az idősík.

Nem! Valami nem stimmel! Engem nyolcadikban műtöttek, és már nem vagyok 14 éves! Nekem van két fiam! Hazafelé tartottam! Most kórházban vagyok! Nem értem haza! Nem tudják, hol vagyok! – miközben ezek a gondolatok jöttek, azonnal felültem. A telefonom egy borítékban volt az ágy melletti kis asztalon, szétesve. Gyorsan összepakoltam, hogy felhívjam az otthoniakat, hogy jól vagyok és élek...

A történés eme szakaszában is sok furcsaságon agyaltam azóta is.

Például, honnan ugrott be az a gondolat akkor, amikor elment mellettem az a fehér kombi autó? Ezt csak megfejelte az, hogy amikor megmutatták nekem az autót, ami elgázolt, ugyanis az egy fehér kombi volt!!!

Aztán az, amit álomnak hittem, hogy egy autó tetején vagyok a biciklimmel és nézek körbe, hogy hogyan jutok le onnan. Az tuti nem álom volt! Átéltem, mert valóban ott lehettem. A fejem formája ott volt a szélvédő felső fémszegélyében. Döbbenet volt látni.

Ott volt az az időzavar, ahogy magamhoz tértem...

Leírhatatlan érzés volt. Olyan, mintha az idő pillanatok alatt ugrált volna ide-oda.

A következő meglepetés a vizsgálatok során ért. Bár inkább az lepett meg, hogy orvosok ismerték el és álltak a jelenség előtt értetlenül, amit én már többször megtapasztaltam. Az, hogy van, amikor irreálisan gyorsan gyógyulnak a sebeim.

A doki nyomkodta az arcom és várta a reakciót. Én néztem vissza rá, nem igazán tudtam mit kéne éreznem. Azt viszont láttam az orvos arcán, hogy igencsak le volt döbbenve.

– Nem fáj? – kérdezte.

– Nem – válaszoltam.

Aztán szinte felszakadtak belőle a szavak.

– Hát nem tudom, hogy hány angyal vigyázott magára, vagy miből van maga, de önnek eltört az arccsontja és nem szokványosan. – Azzal elkezdte nekem szemléltetni a magyarázatát úgy, hogy a kezében lévő papírt meglebegtette – Az arccsont ilyen vékony, mint ez, s ha eltörik, akkor azt szilánkosan teszi. A magáé meg csak egy helyen csíkban – mondta, s ezt szemléltetve az ujját végighúzta az arcomon a törés vonalán, amit a kezében lévő röntgenfelvétel is mutatott. – És ez az egy törésvonal még csak el sem mozdult!

Aztán azt is megmutatta, milyen vonalon tört körbe a koponyám. Azt mondta, kb. egy 2 cm rész tartja.

Döbbent tanácstalansággal nézett rám, én meg majdnem elnevettem magam.

Igazából volt bennem egy kis diadalittasság, hogy szakorvos ismerte el a szemembe, hogy valami nem stimmel velem. Eddig én sem mindig voltam benne biztos, most pedig orvos mondta ki.

Ha ez nem lett volna elég, négy nap múlva kinn voltam a kórházból!!! A mai napig nem értem, hogy engedhettek ki ilyen sérülésekkel ilyen hamar. (Sejtem, csak az nem publikus)

Úgy hogy papírom volt róla, hogy koponyaalapi és arccsonttörésem volt, két helyen volt összevarrva az arcom (aminek egyébként nyoma sincs!) és össze volt roppanva a gerincem (bár ez 3-4 hónappal később derült ki).

Amikor 10 nap múlva visszamentem a koponyatörés miatt kontrollra, az orvos sokáig nézegette a dátumot a röntgenfelvételen, aztán megkérdezte:

– Mikor is történt a baleset?

– Március 19.

– Igen, azt látom, de azt nem rendesen, hogy melyik évben – köszörülgette a torkát és közelebb hajolt a felvételhez, forgatta, hogy jobban lássa.

– Hát most – vágtam rá.

A döbbenet a szemében leírhatatlan volt, ahogy nézett rám. Sokáig nem is szólt, csak hol engem nézett, hol a frissen készült felvételt.

– Ez tökéletesen össze van forrva! Ez szép és nagyon jó, csak ott voltak légbuborékok, amik ennyi idő alatt nem olyan biztos, hogy felszívódtak és ha azok úgy forrtak össze, hogy ott maradtak, akkor később bekavarhatnak – magyarázta.

No, ezt sokáig meg is tapasztaltam. Ugyanis volt, hogy olykor nem azt sikerül mondanom, amit szerettem volna. Vagy tudtam, hogy hülyeséget csinálok, mint pl. amikor beleütöttem a tojást a kukába.

Itt megint kaptam egy orvosi megerősítést, hogy valóban gyorsan gyógyulok néha.

Az igazságügyi orvosszakértőhöz is el kellett mennem, mivel az ittas vezető ellen eljárás indult. Ott kaptam egy részletes jövőképet, ahogy nézte az orvosi jelentéseket, hogy hamarosan járóképtelen leszek.

Egy éven keresztül jártam kontrollra, ahol kiderült, hogy én akkor se így se úgy nem értem volna haza. A neurológusnak nem tetszett, hogy lebénult a fél arcom. Szóval addig vizsgálgatott, amíg kiderült, hogy valószínűleg én az ütközés előtt stroke-ot kaptam, és ezért nem is emlékszem semmire, mert akkor én már nem voltam észnél. Azt pedig, hogy nem lett ebből nagyobb baj, pont annak köszönhettem, hogy elgázoltak, betört a koponyám, mert így a vérrög a legrövidebb időn belül kivérzett onnan, ahol elakadt. Mivel elég látványos baleset történt (rendőrség, mentő), azonnal kórházba kerültem.

Semmi maradandó bajom nem marad utána. Az arcbénulás is pár hét alatt elmúlt. (Mondjuk arra már rá is segítettem.)

Ami még furcsaság volt, az a férfiápoló, aki ott ült az ágyam szélén. Egyszer ugyanis erre ébredtem. Ott ült és fogta a kezem. Azt mondta ismer, odavalósi ahová apukám is, őt is ismeri, és majd ő vigyáz rám.

Amikor viszont a nővérektől kérdezősködtem, hogy ki ő, egyik sem ismert olyan ápolót...

Amit pedig jóval később vettem észre, az a tenyérjóslással kapcsolatos. Egy időben nagyon érdekelt és vettem egy erről szóló könyvet. A saját kezemen nézegettem, mi az, ami az enyémben is benne van. Megdöbbentem mikor ezt megtaláltam benne! Egyértelműen és pontosan!

Az életvonal kb. 35 éves kornál megszakadt, párhuzamosan ment mellette egy másik, ami viszont jó hosszan leér a csuklómig. Ez a könyv szerint azt jelentette, hogy kb. 35 éves koromba olyan fog velem történni, amibe más belehalna, de én életben maradok.

Hát ez a baleset 35 éves koromban történt, és amikor anyukám és a nővérem érdeklődtek az állapotom iránt, azt mondták nekik, hogy nem tudnak semmi biztosat mondani, mert jó ha 2% hogy életben maradok.

Szóval ezzel az esettel megerősítést kaptam, hogy semmi nem történik ok nélkül!

Sőt! Ha elsőre valamiről azt hisszük, hogy rossz dolog történt velünk, lehet, hogy később kiderül, hogy az volt a kisebb rossz, ami egy nagyobbtól mentett meg minket.

Mert ha engem, akkor nem üt el az autó, akkor sem értem volna haza. Bedőltem volna az árokba, amit magas bokrok szegélyeztek, lehet a kutya se vett volna észre ki tudja meddig...

VALAMI NAGYON NEM VOLT RENDBEN

Sokáig gondolkodtam, hogy leírjam-e ezt a megtapasztalást. Azt hiszem, már említettem magamról, hogy elég spirituális beállítottságú vagyok. Ez nem csak egy divat, vagy kíváncsiság, ezt bizonyos élmények, személyes tapasztalatok alakították ki nálam.

Volt idő, amikor bátran és nyíltan kérdezősködtem, remélve, hogy válaszokat kapok a kérdéseimre, de mivel sokszor olyan reakciókba ütköztem, amik kialakítottak nálam egyfajta óvatosságot. Már nem beszélek bárkivel ezekről. Ez azt jelenti, hogy nemcsak nem kezdeményezek ilyen beszélgetést, de véleményt sem szívesen mondok már. Ezért is hezitáltam, hogy ezt a megtapasztalásomat megosszam-e vagy sem.

Nem is tudom, hol kezdjem...

Az egész történet alapja az, hogy jó ideje már olyan érzésbe ragadtam, ami már-már a depresszióhoz volt hasonló. Nem ismertem magamra, nem igazán voltam önmagam. Azt hittem ez csupán a korral járó hangulat, lelki változások. Olyan érzés volt, mintha valaki minduntalan visszalökött volna egy gödörbe, ahogy végre sikerült abból kimásznom. De legbelül valami lázadt bennem, hogy szeretném visszakapni azt a valakit, aki voltam, amikor kirobbanóan éreztem magam, energikusnak és boldognak. Viszont azt tapasztaltam, hogy az akaratom és a kitartásom mélyzuhanásba kezdett, ami már fizikai korlátokban is megmutatkozott. Visszatérően fájt a térdem, ami egyre jobban elhatalmasodott, és folyamatossá vált. Már a járás is nehézséget okozott, de még a puszta létezése is a lábamnak, ha éppen csak pihentettem. Testileg és lelkileg hanyatlásnak indultam. Borzasztó érzés volt, kétségbeejtő. Belülről a régi énemért kiáltottam és tíz körömmel próbáltam visszakapaszkodni, de úgy éreztem láthatatlan falakba ütközöm, olyan volt, mint akit láthatatlan kezek lefognának, korlátoznának. Mintha kétségbeesetten futottam volna ki egy sötét alagútból, aminek ugyan láttam nagyon messze a végét, a kijáratát, de soha nem értem el.

Ilyen napokat éltem, teltek a hetek a hónapok. Elszörnyülködtem, mikor egyszer azt számolgattam, hogy mióta is tart, mélyül ez az állapot, és már éveket számoltam.

Én, aki egy életvidám és beszédes közvetlen ember voltam, lassan falat építettem magam köré, hallgataggá váltam, befelé fordultam.

Az első apró változást egy új kolléganő hozta. Úgy alakult, hogy váltottunk pár szót. Vagyis inkább ő beszélt és kiderült, hogy ő is elég spirituális beállítottságú. Eleinte csak én hallgattam őt. Aztán én is megosztottam vele egy-két nem mindennapi átélt történetet.

Mindig egy személyről mesélt, aki neki sokat segített, és akivel folyamatosan tartja a kapcsolatot. Egyre többet beszélgettünk, s óvatosan, említettem neki a vívódásaimat. Ő adott nekem egy névjegykártyát és biztatott, hogy beszéljek ezzel az emberrel.

Sokáig csak őrizgettem a névjegykártyát, mert már nem igazán volt bizodalmam senkihez. A kolléganő pedig mindig kérdezte, hogy „Írtál már Dávidnak?”közben biztatott, hogy ennek az embernek bármit leírhatok, elmondhatok, mert ő sokat tapasztalt már, megértő, nem fog kinevetni semmiért.

Aztán hosszas tépelődés után, úgy döntöttem, egy próbát megér.

Megírtam a mailt... ami után megtörtént az első találkozás...

Több mint hitelesnek éreztem. Nagyon más volt, mint az eddigi spirituális emberek, akikkel beszéltem, akiktől érdeklődtem, és válaszokat reméltem.

Nem csak ledöbbentett, hanem el is gondolkodtatott, amiket mondott nekem. Ugyanis egy csomó kérdésemre választ kaptam. Események, történések, amikre magyarázatot kerestem, értelmet kaptak.

Az egyik ledöbbentő dolog az volt a számomra, amikor Dávid azt mondta öt identitás van rajtam.

Sokat gondolkodtam, hogy mióta lehetnek ezek rajtam? Talán ennek tudható be az érzelmi és fizikai hanyatlásom?

Aztán volt egy nagyon valósághű „álmom” amit azonnal le is írtam Dávidnak, mire ő azt válaszolta, hogy ez azt jelenti, hogy megátkoztak, fekete mágiáznak rajtam.

Mivel a kolléganőm elmesélte, hogy róla is levett már idegen identitásokat Dávid, őt kérdeztem, hogy az milyen? Mit érzett utána?

Eljött a nap, amikor elmentem hozzá, hogy engem is megszabadítson a rám akaszkodott identitásoktól és az átoktól. Nem Dávidot akartam próbára tenni, hanem arra voltam kíváncsi, hogy a térdproblémámnak mennyiben van köze ezekhez. Így már este sem kentem be a fájdalomcsillapító kenőccsel a térdem. Kíváncsi voltam, mi fog változni?

Teljesen részletesen hosszú lenne leírni és pontosan ugyanúgy nem is tudnám már, de voltak érzések, amik megmaradtak bennem.

A forró fuvallat, amit éreztem... a húzó érzést, mintha valamit leszaggattak volna az izmaimról... a fények, amiket csukott szemmel is érzékeltem...

Hazafelé tartva pedig folyamatosan figyeltem magam.

Az első, amit azonnal megtapasztaltam, hogy nem fájt a térdem! Még óvatosan léptem - már megszokásból -, de egyáltalán nem fájt. Az állomásról hazafelé gyalogolva - ami jó félóra volt odafelé – már egészen könnyedén szedtem a lábam, és az utat fele annyi idő alatt tudtam megtenni. Estére teljesen tünetmentes volt a térdem. Már az volt fura, hogy fájdalom és kötöttség nélkül léptem, ültem le és álltam fel.

Az elkövetkező napokban pedig lelkiekben is éreztem, hogy napról napra felszabadultabb lettem. Újra éreztem magamban azt az erőt és lendületet, ami eltűnt belőlem és amit vissza akartam kapni.

Aztán olyan fizikai tüneteim is elmúltak, amiket eszembe nem jutott ennek tulajdonítani. Pl. a sűrűn rámtörő migrén, ami szinte elviselhetetlenül györtört és ha elért, akkor három napig tartott folyamatosan. Ennek is vége lett!

Még nem vagyok teljesen a régi önmagam, de a lehúzó, „gödörben vagyok” érzés megszünt. Már nem nyom le, nem uralkodik el rajtam. A kérdéseimre a válaszok kusza puzzle darabkái lassan, de folyamatosan a helyükre ugranak.

A külvilág felé továbbra is óvatos, de magamban már biztos vagyok.

Eddig ugyanis féltem magamtól, nem értettem azokat a dolgokat, amik történtek velem, körülöttem. Most már értem! És ha mégis lenne, amit nem, már van, akiben megbízhatok és akivel ezeket a dolgokat megbeszélhetem.